Nightingale volt olyan kedves és írt egy hosszabb kritikát a Vihartáncosról, amit most megosztok veletek, mert szerintem jó dolgokra világít rá. Enyhe spoilert tartalmaz, de szürkítettem a részt.
Alapvetően ez a könyv sosem jutott volna el hozzám, ha nincs Fummie. Hogy miért? Mert bojkottálom a Vörös pöttyös könyveket. Már kinőttem abból a korból (vagy inkább a tinédzser-kórból), hogy fiatalok első szerelmi szenvedéseiről olvassak, illetve lekössenek az ebből fakadó dilemmák. (Igen, ez általánosító részemről, de vállalom.)
Szóval jah. Nem tartottam magam célbázisnak, akármennyire jól hangzik az a kijelentés, hogy ez egy japán, steampunk fantasy. Mégis, ha az ember lányát a legjobb barátnője győzködi, mit tehet? Nos, megadtam magam, a hülye sztereotípiáimat meg fel, és belevágtam.
És hát, mit is mondhatnék?
Sok mindent.
Maradjunk annyiban, hogy erre aztán végképp nem számítottam. Ez a könyv pontosan, az aminek ígéri magát. (Ez manapság elég nagy dolog.) Japán. Steampunk. Fantasy.
A főszereplő nő (vagyis Yukiko), erős, önálló, és nem nyafog azon, hogy úristen kibe legyen szerelmes. Nagyon jól tudja, kibe szerelmes, és mégis szemrebbenés nélkül vágja át (khm… ketté), amikor a srác átvágja. Aztán vihartigrisre pattan és elrepül a vörös naplementébe. (És ez a jelenet sokkal kevésbé giccses valójában, mint amilyennek leegyszerűsítve hangzik.) Persze eleinte nem igazán kedveltem, amiért főleg a tini agybajai voltak a felelősek. Ám amikor az események sűrűjébe kerülve felvette a kesztyűt, és helytállt mind Ishi, mind Kigen "dzsungelében", akkor szimpatikus lett. A karakterfejlődése marha jól fel van építve. Eleinte naiv, és csak a saját problémáira képes koncentrálni, az apja intelmeit csak üres frázisoknak tartja, aztán a kalandok hatására teljesen megváltozva rájön az igazi értelmükre.
Mindebben pedig Buruu segíti, akit imádok. A vadságáért, a gőgösen hűvös, távolságtartó bölcsességéért. A kapcsolatuk remekül ábrázolt, egyáltalán nem érződik sablonosnak, hogy az utálatból és lenézésből kölcsönös, szinte testvéries szeretet alakul ki közöttük, és eggyé válnak. Szárny és vállvetve harcolnak.
Külön öröm volt számomra, hogy az író E/3-as írásmódot választott, amit én sokkal jobban szeretek, mint az én-szemszögű leírást. Mert teret ad. Rengeteg lehetőséget a mesélő kezébe: tájleírást; a főszereplőn kívüli szereplők életének elmesélését. És Mr. Kristoff használja a lehetőséget rendesen. Így hogy nem csak Yukikora korlátozta magát, nagyobb a mozgásterünk a kitalált világában. Olyan részeit is bejárjuk, amelyekről amúgy fogalmunk sem lehetne.
Ez nem válik a hátrányára. Megismertük például a Céh belsejét is, egy másik karakter segítségével. Hogy mi a Céh? Jah, hát az a gonosz, fanatista szervezet, ami a hatalmában tartja a birodalmat, s az uralkodóval vállvetve kizsákmányolja a földet, amelyen él, az embereket, akiké a föld. Mindezt a "haladás" szolgálatában. Ebben a világban, a vörös lótusz a legfontosabb nyersanyag, emberek egymást ölik azért, hogy "Virágozzék a lótusz." És maradjunk annyiban, hogy az a lótusz nem véletlenül vörös, mint a vér.
A világ kerek és egész és varázslatos a maga disztópikus borzalmaival együtt. Elvarázsolt. Alapvetően szeretek az enyémtől eltérő kultúrákról és hiedelemvilágokról olvasni, így külön örültem, hogy megismerhettem a japán mitológiát, és a középkori japán kultúrát. Így modern gépekkel keverten, együtt alkotva egy borzasztó világot, ami akár jövőkép is lehetne. Inkább csak finoman túlzó, mégis kellemetlenül és kínosan kendőzetlen kritika.
Az üzenetét pedig zseniálisnak találom. Nagyon meglepett, hogy nem kanyarodott ki a radikális természetvédelem (sötétzöldség) felé, pedig megtehette volna. És ebben a Céh-uralta világban még meg is értettem volna.
Persze azért nem teljesen tökéletes. A történetben van pár „csavar” de egyikre sem lehet azt mondani, hogy ezek egyszer csak felbukkannak és arcba vágják az embert. Bizony, jól láthatóan jönnek. De ennyit el lehet nézni neki, mert amúgy varázslatos.
Én csak ajánlani tudom, mindazoknak, akik szeretik a viharos kalandokat, nem riadnak vissza a borzalmaktól, és szeretik a japán kultúrát. Vagy a steampunkot. Vagy csak egy olyan fantasyt szeretnének olvasni, ami nem a megszokott angolszász/szláv díszletek között zajlik.
És a vörös pötty senkit ne riasszon el.
